KIRÁLY GYÖRGY KIÁLLÍTÁSÁRÓL
GALAMBOS ÁDÁM MEGNYITÓJA
A Genezis könyvében, a teremtéstörténet lírai ritmusában újra és újra felhangzik a szó: Isten szólt, és lett. Fény támadt, az ég és a föld különvált, élet sarjadt, madarak és állatok jelentek meg.
De van valami, amiről a Szentírás hallgat: nem olvassuk, hogy Isten megteremtette volna a hangot, és azt sem, hogy megalkotta volna a csendet. Amennyiben az első hagyomány leírását olvassuk, ott a csend és a hang nem a teremtés tárgyai, hanem annak módjai. Az Örökkévaló általuk üzen. A csend így nem hiány, hanem teljesség: az a tér, ahol a kimondott szó értelmet nyer.
*
Esterházy Péter egyszer elfoglalta helyét a színpadon, és percekig nem mondott semmit. A közönség feszült figyelemmel várta, mikor kezd beszélni, de a szavak helyén sokáig csak a hallgatás volt jelen. Végül megszólalt, és nemcsak arról szólt, hogy előadóként és hallgatóként is „nagyon nehéz csendben lenni”, hanem a csend megtörésére utalva azt is megállapította, hogy „idáig tartott az őszinteség.” És valóban: sem a csend, sem az értékes hang sem könnyű. Mert önmagunkkal, az ürességgel és az elrejtett tartalommal kell szembenéznünk benne.
Talán nekem is ezt kellene most tennem: szavak helyett hallgatni. Mert Király György művei – legyenek olajképek, rézkarcok vagy akvarellek – tulajdonképpen nem igényelnek beszédet, a csend képei magukon hordják az üzenetet. Mégis folytatom, tudva, hogy nem érem el a végső szándékot: amit mondok, annak a csendből kellene születnie, és oda kellene visszatérnie.
*
Mi a gond a csenddel? Legfőképpen az, hogy a nem öncélú csend drámai. Nem passzivitás, hanem a figyelem, az érzékenység, a lét iránti nyitottság legmagasabb formája. Ezt érezhetjük az idén 90 éves észt zeneszerző, Arvo Pärt zenéjében. Nála a csend nem a hang hiánya, hanem a hang otthona. Király György egyik, itt most nem látható műve – Arvo Pärt csendje – nem véletlenül utal rá.
Søren Kierkegaard szerint a csend nem a beszéd ellentéte, hanem annak mélyebb igazsága. A csend az, ahol az ember már nem értelmez, hanem befogad. Ez a figyelő hallgatás van jelen Király György festészeti világában is. A művész úgy fogalmaz, hogy számára a ’filozófia művészet’, vagyis vágy és mód a kutatásra, az azonosulásra.
Király képei első ránézésre nem telítettek, mindössze néhány, ha jól szemügyre vesszük egészen hétköznapi, mondhatni mellékes tárgyat ábrázolnak, de minden szín, minden vonal, minden rézkarcba vésett árnyalat mögött ott fénylik ez az ars poeticának is felfogható filozófia. Alkotásai nem üresek, hanem befogadók, nem lezártak, hanem utat nyitók, végső soron: csendet teremtők.
*
Hollán Sándor és Krajcsovics Éva festészete a látvány és a lét mélyrétegei közti rezgést kutatja. Mindketten a konkrétból, a látottból indulnak ki, hogy végül eljussanak a konkrét lényegéhez. Hollán megszemélyesített, elnevezett fái és csendéletei a fa anyagi és szellemi dimenzióját bontják ki: a világba vetett figyelem meditációs tárgya. Krajcsovics festményeiben a tárgy a fényben oldódik fel – az asztal, a pohár, a könyv a csend hordozója lesz. Mindkettőjük számára a festészet nem csupán ábrázolás, hanem elmélyülés: a látvány elhalkítása révén tárul fel az anyag és a szellem közös létezése. Király György művészete nem titkoltan e hagyomány folytatója: festői látása a csend, a figyelem és az anyagba rejtett szellem érzékeny örökségét viszi tovább.
Király számára a ceruza vagy a festék nem az alak hű mását keresi. Végső soron nem a kompozíció formáját, hanem annak lélegzetét ragadja meg. Mintha figyelme nem a tárgyra, hanem arra irányulna, ami benne túlmutat önmagán: az anyagba írt szellemre. A vonal nála nem határt húz, hanem összeköt; a színek nem fednek, hanem feltárnak. Alkotásaiban a látható és a láthatatlan egymásba oldódik, s a csendben, amelyből a kép születik, a világ nem utánzottként, hanem újraértelmezettként jelenik meg. Ezért bár a jelen kiállításon látható alkotásai műfajukat tekintve csendéletek, lényegüket tekintve lehetőségek: élettel telt csendek.
*
Felmerülhet a kérdés, miért beszéltem eddig nem konkrétan az itt látható művekről, csupán azok egyik megközelítési módjáról. Bevallom, azért, mert meggyőződésem: ezek az alkotások válaszkísérletek korunk fáradt, az irgalmasság helyett közömbösség kultúráját élő valóságára. Ma, amikor a politika egyre kevésbé a polis, a közösség szolgálatát, sokkal inkább az igazmondást megkerülő hatalomtechnikát jelenti, és amikor a művészet gyakran a harsányság és a látvány versenyterévé válik, Király György festészete más úton jár. Meghökkentő és mégis fegyelmezett, technikailag pontos és gondolatilag tiszta irányt képvisel: elfordul a múló trendektől, és a lényegre figyel. Nem illeszkedik, hanem – Bibó Istvánra utalva – harmadik utat keres. Ez az út Király művészetében a csendre, az elmélyülésre és az igazság felé fordulásra vezet. Talán ezért is jut eszembe a Luther Mártonnak tulajdonított mondat: „Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát.” A festészet Királynál ilyen: csendes, de határozott kiáltvány egy zajos világban. Ezért Király György festészete nem a zajos kortárs vizuális kultúra ellentéte, hanem ellenpontja. Miközben a világ egyre hangosabb, képei egyre halkabbak. Ez a halkság nem gyengeség, nem megalkuvás jele, hanem erő: a csend drámája, amelyben a fény szelíden, mégis végérvényesen áttöri a sötétséget.
*
A három technika, amelyet ez a kiállítás felvonultat, három különböző út a megértéshez.
Az olaj a vásznon a testté vált fény. Ebben a technikában a színek rétegei lassan épülnek egymásra, mintha az anyag önmagát teremtetné újra. Az olajfestés időigényes, türelmet, figyelmet és engedelmességet követel – az alázat lehet ilyen. Király György olajképein a fény nem kívülről érkezik, hanem belülről dereng fel. A festék anyagszerűsége elvonatkoztatott tér lesz, ahol a fény nem ragyog, hanem lélegzik.
A rézkarc a másik véglet: a megvájt idő művészete. A fémbe karcolt vonal nem javítható, minden mozdulat döntés, minden döntés végleges. Ez a technika a felelősség és a határ tudatával dolgozik, Király esetében mégis lírai marad.
És ott vannak az akvarellek – a transzparens lélek képei. Az akvarell a víz és a fény párbeszéde, ahol a kontroll helyét átveszi a bizalom. A festő itt már nem uralja az anyagot, hanem engedi, hogy az anyag formálja őt. Az akvarellben a csend nem súlyos, hanem lebegő. E képeken a fény áttetsző, a határvonalak elmosódnak – és talán itt érezzük meg leginkább, hogy a csend nem hiány, hanem jelenlét.
E három út – olaj, rézkarc, akvarell – nem technikai választás, hanem létforma.
Három módja annak, hogy az ember belépjen a csendbe, és ott, a színek és vonalak terében, találkozzon a kimondhatatlannal. Abba a csendbe, ahol a fény és a sötétség nem egymást kizárják, hanem egymásban teljesednek be.
*
Bár eddig beszédem – a címhez igazodva – a Látható csend felől közelített Király művészetéhez, be kell vallanom, hogy az alkotások előtt állva idővel e szó és szókapcsolat helyét egyre inkább felváltotta egy másik fogalom. Egy szó, amelynek az értelmező kéziszótár szerint több jelentése van: a hajnal első világossága, amikor a fény fokozatosan mutatkozik; halvány ragyogás, amely éppen csak láthatóvá tesz valamit; és végül: homályos emlék vagy felismerés, amely lassan bontakozik ki. Ez a szó, amely mindezt magába sűríti: dereng. Király György művészetének lényege éppen ez: nem a harsányságban, hanem a mélységben radikális. A csend erejével állít szembe mindent, ami felületes. És teret ad a nézőnek, hogy felderengjen a lényeges, a benső, filozófiai értelemben a lét szubsztanciája.
*
Október 18-a szent Lukács napja, 2002 óta a Magyar Festészet Napja. Nagy ajándék nekünk a gödöllői Monád Galéria, ahol nemcsak tizennégy éve rendeznek festészet napi kiállításokat, hanem ahol a művészetet valóban ünnepelni lehet. Öröm, hogy az idei évben a Szolnoki Művésztelep közösségének meghatározó tagjával, a Magyar Képzőművészeti Egyetem növendékeként Maurer Dóra és Nagy Gábor osztályában tanult Barcsay-díjas alkotó műveivel gazdagít minket.
Király György Képíró Ágnes művészettörténésznek adott, a Különös csendek című albumban megjelent interjújában így vall: „A csend számomra gyermekkorom óta meghatározó jelenség. Ez persze nem néma csend. És nem negatív vagy pozitív csend. Ez egy mindenkinek adott öncsend. A fák csendje, a tenger éneke is csend. Szóval misztikus csend. Társ-csend.”
A kiállítást a német költő, Friedrich Hölderlin gondolatával nyitom meg: „Mielőtt megszólalnál, gondold végig, hogy amit mondanál, szebb-e, mint a csend, amit meg akarsz törni.”
Galambos Ádám